Bátran jelenthetjük ki, hogy motorkerékpáros bajnokjelöltek grandiózus diadalmenetét nagyvászonra diktálni kétesélyes vállalkozás, mert bár üzlet és mítosz kényelmesen megfér egymással a kortárs kommerszben, könnyedén a giccs vakvágányára tévedhet a koncepció. A maga után kellemetlen szájízt hagyott Beavatás t követően meglepőnek is tűnhet Roger Donaldson választása, aki a világviszonylatban nem igazán közismert Burt Munro 1967-es, nevadai motorkerékpáros sebességrekordjának történetét örökíti meg legújabb rendezésében. Viszont ha belegondolunk, hogy Donaldson egyszer már dokumentumfilmbe foglalta a munro-i életmű kvintesszenciáját, akkor nem is tűnhet olyan lehetetlennek a küldetése, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy A leggyorsabb Indianban csalhatatlanul az ízlésficamos hatásvadászatot óvatosan kikerülő, szolidabb – egynemű – történetvezetés és az igen kamatozó karakterorientáltság mellett teszi le a garast, akkor tulajdonképpen már előre fickándozhatunk moziszékünkben, hogy kellemes pillanatokat adó road-movie-t fogunk látni.

 És ezúttal nem is tévedünk, végre kiszabadulunk a karcsú őszi filmkínálat szorításából. A sztori tehát Burt ( Anthony Hopkins) kanyargós dicsőségútját idézi fel, kezdve 1920-as, Indian motorkerékpárjának tökéletesítésétől, egészen a nevadai versenypálya sporttörténelmet felrúgó száguldozásáig.

 A trailer alapján valódi küldetésközpontú filmet vártam, talán számoltam azzal is, hogy Donaldson felhasználja kedvenc dokumentarista nyersanyagát a főhősről, de szerencsére hatalmasat tévedtem, ugyanis A leggyorsabb Indian sokkal inkább Burt Munro civil individuumának keretbe foglalása, mintsem adatszerű kor- és eseményidézés. A zavaró „based on true story” feliratot akár el is süllyeszthetjük tudatalattinkban, ugyanis a joviális, megmosolyogtatóan bájos hangulatelemektől ölelt szinopszist Donaldson szinte teljes egészében saját kútfőből is írhatta volna. A forgatókönyv ugyanis aránytalanul (és kellemesen) jellemcentrikus, nem veszik el a tények szolgai visszatükrözésében, sőt, meglepően sovány valóságanyaggal dolgozik; a játékidő nagy részében inkább Burt konzervatív, már-már karikatúra-jellemét pedzegeti, illetve derűs, futó emberi kapcsolatait, alkalmi útitársaiban hagyott lenyomatát hengeríti a sóvárgó nézők elé. A dramaturgia oroszlánrésze triviális jellemkomikummal csikar ki belőlünk érzelmi hatást, legyen szó akár fogyatékosságról (nagyothallás), kelekótya szokásról (a citromfa notórius lepisilése), naivitásról (a virágárus lány, mint egyszemélyes segélyszervezet), zavaró betegségről (vizeletproblémák kikúráltatása indián „kutyahere” módszerrel) vagy életviteli tanácsokról („Ne dohányozz!”). A szkriptért is felelős Donaldson zseniális érzékkel halmozta egymásra a humor- és enyhe konfliktushelyzeteket (a tengerparti motorverseny), s a dialógusok frissessége, valamint a szereplők masszív kontúrossága még a kopottas paneleket is „újként csomagolja.”

 A kedélyes, súlytalan hangulatú cselekménybonyolítás permanenciája néha megreked egy-egy kulcsjelenetnél: legyen az akár maga a nyitány, vagy éppen Burt könnybe lábadó múltidézése, esetleg a „Mindig is szerettem volna valami nagy dolgot véghezvinni” típusú tételmondatok hangoztatása. Ugyanakkor az utolsó tíz percre torokzsibbasztó egyéni drámává konszolidálódik a cselekmény, de nyugodt szívvel konstatálhatjuk, hogy a finálé sem tartogat érzelgős felütéseket, Roger Donaldson konzekvensen végigviszi a visszafogottabb, hősközpontú és felesleges külsőségektől mentes cselekménygöngyölítést. A sikeres célhoz érés utáni, sikongatós, eufórikus slusszpillanatok is elmaradnak, Burt szerényen visszatér új-zélandi kertvárosába, majd engedelmesen leállnak a felvevőgépek. Új-Zélandról jut eszembe: végre egy zseniális életrajzi alkotás, amely mentes a csillagsávos lobogókkal szemben tanúsított majomszeretettől.

 A leggyorsabb Indianban még a látvány szerelmesei is örömüket lelik: a több száz kilométeres, sivatagos száguldozás élményét a lendületes képköltészet tökéletesen adja vissza. A kirobbanó erejű, viharvert motorbicikli szemkápráztató gyorsaságát hangsúlyozó, távoli oldalbeállítások pedig a néző felé is méltóságot és izgalmat sugároznak.

 A színésztáborból természetesen Anthony Hopkins emelkedik ki, akit a szeszélyes öregúr ízes, érzékletes megformálásáért napestig méltathatnánk. Bár ezek az extrovertált, klasszikusan humoros szerepek némiképp távol állnak tőle, most bebizonyítja, hogy szolid bolondozásban is verhetetlen. Reméljük, hogy a közeljövőben hasonlóan nívós szerepekben láthatjuk viszont, és egy időre hátat fordít a mesterkélt közönségfilmek mocsarának. Roger Donaldsonnal mindenesetre – A Bounty után húsz évvel – másodszor is kiváló csapatot alkottak, és gumiabroncsuk vastagon beleégette magát a 2005-ös mezőnybe.

(forrás: http://film.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=50938)

Torrent fálj: The.Worlds.Fastest.Indian[2005]DvDrip[Eng]-aXXo.torrent
Magyar felírat: The.Worlds.Fastest.Indian[2005]DvDrip[Eng]-aXXo.srt
(köszönet a felíratért The Nanny - ssolitude)

7.9